2015. április 21.
Adalék Moszkvához, már megint a Ferihegy várójában ülök…
|
Nagyon jól éreztem magam Moszkvában. Tárgyalás, egyeztetés, kedves, nagyon kedves emberek.
Első nap, amikor nekiindultam a városnak, még nem tudtam, hogyan kell a metróra jegyet venni. Arra gondoltam, biztosan valami múlt századbeli módon több jegyet kell vennem, vagy talán bérletet, amihez még fényképet is kell valamilyen orosz nyelvű fotóautomatában csináltatnom. Megkérdeztem egy embert a metro bejáratnál, mit hogyan kell csinálni.
- Nem beszélek angolul - mondta oroszul, legalább is gondolom, mert én meg nem beszélek oroszul.
Viszont rögtön az utcán elkezdte kérdezgetni az embereket, hogy ki beszél angolul. Megint csak olyanokat kérdezett meg, akik nem tudtak, de azonnal, kérés nélkül beszálltak a keresésbe. Végül már több mint tízen kerestek az utcán egy angolul is tudó oroszt. Megtalálták, körbekerítették, és oda hozták hozzám. Nem nagyon kellett mellesleg bekeríteni, mert mosolyogva jött magától is.
- Egy hétig szeretnék itt utazgatni, hogyan kell bérletet csináltatni? - kérdeztem tőle.
- Nem kell semmi különöset csinálnia - válaszolta kedvesen, miközben körülöttünk a több mint tíz, a keresésben résztvevő orosz toporgott, drukkoltak, hogy minden megértsek, rendben legyen minden és magukban talán most határozták el, hogy ők is megtanulnak majd angolul - szóval csak menjen oda a pénztárhoz, vegyen nagyságrendben 300 rubelért egy plasztik kártyát, amit mindig, amikor bemegy és amikor kijön, hozzá kell érintenie a metróállomásnál elhelyezett érintőképernyőhöz. Ekkor a kapu kinyílik és maga egyszerűen átmegy rajta.
A fenébe, ehhez nem kellett volna ennyit kérdezősködnöm, mert minden normális városban - Párizsban, Londonban, Hong Kongban, Tokyoban, Dubaiban, stb. - is így működik a metro. Csak nálunk kell fehér hátteres fényképes bérlet, amit a metroállomásoknál lehet jó drágán csináltatni.
Bárki, aki ezt, az otthoni metro-fotógéppel készített, „jól sikerült” képpel ellátott bérletet látja, kapásból tíz évet adna a tulajdonosának egy fegyházban. Nem beszélve arról, hogy ezt fel kell mutatnia a bejáratnál álló, a borzasztó fényképekre is sok esetben hasonlító Kerberoszoknak.
Hurrá, éljen a múlt század! Munkát kell adni az embereknek, nőjön a statisztika, be kell állítani őket a mozgólépcső elé a huzatba. Az állam sokszorosan jól jár. Nem kell korszerű beléptető rendszert csináltatni a metro megállóknál. A munkanélküli statisztika javul, mert minden megállónál 4-8 ellenőr lődörög, zsebre tett kézzel, gyanakvó szemmel figyel, vagy nem figyel, akik persze a folyamatos huzattól hamarabb meghalnak, így nyugdíjat is kevesebbet kell majd fizetni.
Két napja jöttem haza Moszkvából, s már megint a repülőtéren ülök. Most irány Skavsta. Itt egy olyan hőszivattyú gyárat látogatok meg, ahol több száz kilowattos hőszivattyúkat, energiatakarékos hűtő-fűtő berendezéseket gyártanak. Ezt az utamat, hála a jó Istennek és Hurrynak, nem én fizetem. Az a skót barátom, aki már több munkát szerzett nekünk Skóciában és Angliában, kiterjesztette a hálóját Svédországra is, de az is lehet, hogy majd ilyen rendszereket kell terveznünk Angliában is.
Régen annyi munkám volt, hogy Budapesten kívül sem vállaltam munkát. Most hol itt, hol ott vagyok a földgömbön. Ha jó kis kormányunk nem üldöz el 500 ezer embert - épp azokat a fiatalokat, akik itthon építkeznének, mert lakásra van szükségük - talán ma sem kellene ennyit utaznom.
Ülök a reptéren. Ennyi rendőrt, biztonsági őrt még nem láttam. Eddig kétszer nézték meg a csomagomat, már a kutya is körbe szagolt. Remélem, nem robbanunk fel. Még olyan sok tervem van.
A büfénél ülök, várni kell a gépemre. Előttem, mögöttem vallásos, kaftános, fiatal zsidó gyerekek. A sok biztonsági ember biztosan miattuk van itt. Kivétel nélkül mindegyik jóképű, szakállas, mosolygós, fejükön a kis sapka, derekukon madzagok.
A munkám miatt (keresem mindenhol azokat a berendezéseket, amelyekkel a legtöbb energiát lehet megtakarítani) érdekes az életem. Egyik nap oroszokkal, másik nap zsidó srácokkal reggelizem a reptéren, s délután már svédekkel vacsorázom Stockholmban. Tegnapelőtt egy aranyos kis türkmén taxisofőr vitt ki a moszkvai reptérre, vele is jót beszélgettünk, „kézzel-lábbal”.
Mindegyikük ember, nagybetűvel EMBER, s ha pozitívan közelítünk hozzájuk, mosolyt, kedvességet, emberséget kapunk tőlük. Próbálják ki Önök is. Rövid az élet, inkább éljenek szeretetben, mint folyamatos irigységben és gyűlöletben.
Megtanultam még egy fontos dolgot az oroszoktól: Soha nem a múlton rágódnak, csak előre akarnak haladni. Elhatároznak valamit, s azonnal elindulnak az úton. Ha rosszul döntöttek, nem keseregnek, hoznak egy új döntést, s az új úton azonnal megint elindulnak.
Kategóriák: Utazások, Gondolatok