2009. október 12.
Ígértem, megírom, miért kedvesek az ázsiai emberek
|
Először 19 éve voltam Japánban. Meghívott Ahio Okumura professzor a tokiói egyetemre. Azóta többször voltam nála, sőt, több mint 10 éve tiszteletbeli professzornak neveztek ki. Ahogy ők mondják, associate professzor, ami inkább azt jelenti, a professzor jobb keze. Amikor ezt történt, még fel sem fogtam, milyen nagy szó Okumura professzor jobb kezének lenni. Nem csak tőle, de a japánoktól, ázsiaiktól is nagyon sokat tanultam. Most itt Taiwanban megerősítettek engem abban, hogy így érdemes élni.
Ők a jövőt építik és nem a jelent rabolják le. Gondoljunk csak arra, ha van egy célunk, amit szeretnénk elérni, milyen szívósan és türelmesen küzdünk, hogy azt elérjük. Ha már nincs célunk, mennyire nincs értelme semminek. Mindenkinek ki kell elemeznie, van-e célja az életének, ha nincs, kell, hogy keressen.
Fontos, hogy az élet játékszabályait előre tanítsuk meg a gyereknek, tanuljuk meg magunk is. Ne menetközben módosítsunk állandóan, attól függően, hogy pillanatnyilag mik az érdekeink. Normális, hogy Magyarországon havonta szinte több rendeletet módosítanak, mint ahány gyerek születik?
Képzeljük el, mi történne, ha leülnénk sakkozni és nem tudjuk a játékszabályokat. Nem tudjuk, hogyan lép a ló, a bástya. A parasztnak is kell tudnia, hogy csak egyet léphet előre, s ha üt, maximum jobbra vagy balra teheti azt meg.
Nálunk sajnos sok ember hasonló az előbb említett sakkfigurához, lép jobbra, balra, s a szabályokat kénye kedve szerint módosítja, attól függően, hogy épp mi jó neki. Ez normális?
Gondoljunk csak bele, milyen fogékonyak vagyunk az általános iskolában és utána a gimnáziumban. Akivel jóban voltunk akkor és negyven év múlva találkozunk vele, ugyanott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk gyerekkorunkban. Négy év gimnázium, barátságban, kapcsolatban sokkal mélyebbre el van bennünk ültetve, mint utána akár 20 év együtt dolgozás valakivel. Be kell lássuk, nem frázis, ekkor vagyunk a legfogékonyabbak mindenre. Még azt is merem állítani, hogy érettségiző koromban tudtam a legtöbbet a világról. Azóta, legalább is én, csak butultam, s egyre inkább szakbarbár lettem.
Visszatérve az általános és középiskolai évekre, miért jobb itt az oktatás Ázsiában, mint Európában?
Először is a gyerekek teljesen egyforma ruhában, uniformisban járnak. Gyorsan rájönnek, hogy nem a ruhával, karórával, rádiótelefonnal kell kitűnni a többiek közül, hanem a tudásukkal.
Ilyen egyszerű eszközzel lehet elérni, hogy a gyerekek egymásért küzdjenek. Megbecsülik az egyenruhájukat, fontos számukra a közösség. Rájönnek arra, hogy nem a külső, hanem a belső tartalom a fontos. Hosszú távon csak ez a gondolkodás vezet oda, hogy megtanuljunk egy közös célért egy irányba menni. Nem beszélve arról, hogy a szülőnek is jó, ha nem kell mindennap a gyerek más és más kívánságát teljesítenie. Új ruha, új telefon, stb.
Az órákon először nem írni, majd verselemezni tanulnak Ázsiában, hanem azt, hogyan kell az iskolában, otthon, az utcán közösségben élni. Japánban az egyik utamon több iskolát néztünk meg. A tantermek nem úgy vannak berendezve, mint nálunk, hanem ki van alakítva egy kis konyha, egy kis nappali, ahol a gyerekeket arra tanítják, hogyan kell otthon élni, hogyan kell főzni, hogyan kell szüleiknek segíteni.
Sőt, az ázsiai iskolák udvarában találunk egy kis veteményes kertet is, ahol a gyerekek megtanulják, hogy amit esznek, honnan származik. Retek a föld alól, a petrezselyem zöldje a föld fölül, stb. Nézzék meg a japánokat, amikor esznek, folyamatosan vizsgálják, miből van, honnan van, ami a levesben van?
Biztos fontos a sok verselemzés, megtanulni a sok csatát, amit a magyarok nyertek. Teletömjük a gyerekek fejét Radnótival, Adyval, csak éppen közösségben élni nem tanítjuk meg őket.
Hogyan kell ismerkedni, hogyan kell barátokat szerezni, mi az élet értelme? Ezt mi nem tanítjuk meg a gyerekeknek a legfogékonyabb korszakukban. Pedig nem ez lenne a legfontosabb?
Gondolják csak végig, amikor megnősültek, házasságot kötöttek, tudták mire vállalkoznak, tudták mit jelent? Egyáltalán tudják, mikor kell úgy dönteni, hogy igen, ő az igazi? Gondolkoztak már azon, nálunk miért van a sok válás? Indiában, Ázsiában, ahol sokkal több ember él, mint Magyarországon, miért nincs annyi válóper, mint nálunk? Mert 20 éves korukig megtanítják őket arra, HOGYAN KELL KÖZÖSSÉGBEN ÉLNI.
Tegnap sétáltam Taipein (Taiwan fővárosa). Úgy éreztem magam, mint egy matuzsálem a sok fiatal között. Fürtökben lógnak az utcán a fiatalok. Több emeletes autópályákon rohannak egymás fölött az autók, kis motorok. A föld alatt bevásárló központok. A földön felhőkarcolók. Minden, minden tele emberrel, tele fiatallal. Nevetgélnek, esznek, isznak, jól érzik magukat. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas egyetemi városban lennék, ahol több millió fiatal van. Itt jó fiatalnak lenni! Az emberek boldogan vállalják a gyerekeket. Biztonságban fel tudják nevelni őket. Nem gazdagabbak, mint mi, de dolgoznak. Építik a jövőt, nem a jelent rabolják le.
Ha az ázsiai emberek vagyontárgyait nézzük, sokkal szegényebbek, mint mi. De mégis sokkal gazdagabbak. Tudnak mosolyogni, kedvesek egymáshoz. Gazdaggá teszik egymást mosolyukkal, türelmükkel, kedvességükkel.
Próbálják ki csak egyszer, mosolyogjanak, legalább egy napig legyenek kedvesek mindenkihez, s amikor a kedvességre kedves mosoly a válasz, Önök is gazdagabbá válnak.
Ilyen egyszerű. Próbálják ki Önök is, legalább egy napig.
Kategóriák: Gondolatok