2010. február 3.

Propelleres szárnyas csőtől a Daciáig

Éjszakai hóviharban, egy Dáciában

Mondtam Tamásnak:

- Ne üljünk bele. Túl kicsi.

- Ha már itt van, csak bele kéne menni.

- Legalább fényképezzük le, hogy megmaradjon az utókornak hol végeztük be.

Néztem jobbról, néztem balról, ez a repülő inkább egy propelleres szárnyas csőhöz hasonlított, mint egy igazi repülőhöz. Öreg, kopott, kicsi.

- Te, ha már ilyen öreg és kopott, talán nem esik le épp most? Idáig is csak meg volt, nem hiszem,  hogy a földön kopott meg ennyire. - nézett rám aggódva Tamás.

- Kérjük a kézi poggyászát - szólt ránk a kisegítő személyzet - mert nem fér el a kezében. Hátra tesszük a gépbe.

- Nem fér el? Nincs még kézicsomag rekesz sem?

Már az is gyanús volt, amikor azt mondták:

- Egymás mellé nem tudnak ülni csak egymás mögé.

A sztyuvi nagyon aranyos szőke 1,6 m magas lány volt. Egyedül volt. Lehet, hogy a Malévnél nem találtak még egy ilyen alacsony stewardest, aki ebben a gépben mosolyogva kihúzva tudta köszönteni az érkező aggódókat. Büszkén állt a bejáratnál a kapitány fülke mögött. Végre egy hely, ahol feje a mennyezetig ért.

Bekúsztunk. Lesz, ami lesz. Végül is a seregben harckocsizó, (magyarul tankos) voltam. Egy-két plezúrral azt is mindig megúsztam.  A tankba is csak bemásztunk, menni szegény nem tudott, majd kimásztunk, körülötte egyet-kettőt kúsztunk, másztunk majd ötven fekvőtámasz és készen volt a hadgyakorlat. Egyetemi század, vége volt a napi szivatásnak.

A lépcsőn felmentünk, mert volt neki saját lépcsője, üdvözöltük a sztyuvit, bekúsztunk a helyünkre, lesz, ami lesz összecsuktuk magunkat, leültünk a kis székre szépen egymás után sorban..  Megrázkódott a gép. Mi történt? Elkezdtek forogni a propellerek, rezgett minden, a gép, a szék, a fogam, a lábam. Szóval, minden, ami csak rezegni tud. Elindult. A hajtómű még nem ég?! A pilótafülke ajtaja páncél helyett papundekli. Végül is miért ne? Ki az az őrült, aki egy ilyen repülőnek nevezett propelleres szárnyas csövet akar eltéríteni. Ha bárhová eltérítenék, félúton úgyis elfogyna belőle a nafta.

Gyorsan elaludtam. Jobb, ha álmomban sétálok, vagyis repülök át a túlvilágra. Egész éjszaka terveztem egy hurghadai szálloda napkollektoros, uszodás rendszerét. Reggel vitték a terveket Egyiptomba. Bár én is terveimmel mentem volna a melegbe. Ehelyett megyek Marosvásárhelyre, ahol épp -25 °C van. A családom mindig mondja, nem vagyok normális. Lehet, hogy igazuk van?

Még fel sem szálltunk, elaludtam. Nagy durranásra ébredtem. Csak nem? Lehuppantunk Marosvásárhelyen.  Épp azt álmodtam, hogy a harckocsiban elkezdtünk lőni, mint annak idején a seregben Szabadszálláson.

Marosvásárhely, repülőtér. Kicsi kék épület a felaszfaltozott préri közepén. Amikor ott a Malév gép leszáll, az egész mezőn nincs is más csak mi és egy tűzoltó autó.  Ja és a hatóság.   Útlevélvizsgálat, mint a nagyoknál.

Már többször repültem Marosvásárhelyre. Két éve terveztem az első alternatív energiával működő épületet, az ottani Mercedes szalon tulajdonosának (a vele készült riportot néhány napon belül láthatja Ön is a www.levegokazan.hu oldalon). Muresán, a tulajdonos nagyon meg van elégedve a nap- és földenergiával működő rendszerével. Ez az első ilyen épület Marosvásárhelyen. Maga az épület is fantasztikus, mondhatnám futurisztikus.

Muresán háza hozott egy új munkát. Ez már egy kicsit nagyobb, bonyolultabb. 7 szintes irodaépület. A nap- és földenergiával működő irodaépületet svájci-német AlphainnoTec hőszivattyúval, Roth napkollektorokkal és Japánból importált napelemekkel, vertikális szélkerekekkel terveztük meg. Cél, hogy a meseszép irodaépület, ahol majd építészek, statikusok, épületgépészek dolgoznak, magán hordozzon mindent, ami a jövő házainál természetes és mindennapos lesz.

Cél a közel „0” energiás iroda épület. Vagyis az „Aktív passzívház” elvet szeretnénk megvalósítani nem csak családi házaknál, hanem irodaépületeknél is. („Aktív passzívház”-ról készült riportfilmet lásd a www.levegokazan.hu oldalon.)

A repülőtéren már várt minket Serlock Holmes, más néven F. Józsi. A hatóság túloldalán, pipafüstjének felhőjébe burkolózva, sapkáját orrába húzva türelmesen didergett.

- Hogy utaztatok?- kérdezte.

- Biztosan jól, mert ideértünk. Az út elején összecsuktak, egész úton, mint a bunda, aludtam.

Beültünk a Toyotába, irány a szálloda.

- Most délután van valami program?

- Nincs - felelte Józsi.

- Na, akkor legalább kialszom magam. - aludtam is, amíg bírtam, megártott nekem az a napenergiás hurghadai szálloda. Csak vacsorázni keltem fel.  A vacsorázásban viszont annyira elfáradtam, hogy rögtön visszafeküdtem, s reggelig nagyot aludva, kipihenve mentem jól megérdemelt reggelimet elfogyasztani. A reggelizésbe is elfáradtam, de most már nem lehetett az alvást folytatni. Kár. Vannak az életben nagy problémák.

Serlock alias Józsi már ott volt értünk. Legyömöszöltem a parizert, mert nagyon nem kényeztetik el ám az embert az erdélyi szállodákban szalámival és sonkával. Irány a tervező iroda. Tervismertetés. Mindenki mindent megértett, a terveket elfogadták, most már kezdődhet az építkezés. Egész nap munka, tárgyalás, vacsora, alvás, reggeli. Elmentünk Muresánhoz is. Megnéztük az egy éve működő AlphainnoTec hőszivattyúval, Roth napkollektorral működő rendszerünket, vagyis sajnos már az ő rendszerét. Olyan kár, hogy amikor már végre működik, szép és meleg van, mindig ott kell mindent hagyni.

A szülők közölték velünk, annyira meg vannak elégedve fiúk rendszerével, hogy szeretnék, ha nyáron az ő házukat is átalakítanánk gázfűtésről hőszivattyús rendszerre. Örültek, hogy az irodaépület miatt többet leszünk ott és közben sebtiben, az ő házukat is megcsináljuk.

- Ferihegy nem fogad és nem indít. Intenzív havazás, nem intenzív hókotrás. Mi lesz velünk? Hogyan jutunk haza?

Serlock széttárta a kezét, nagyon szívott pipájába, közölte, lesz, ami lesz, ő holnap indul síelni. Velünk meg csak lesz valami. Megteszi, amit tud. Hívta is a Malévot. Mi lesz most? - aggódott nehogy a nyakán maradjunk, mert akkor a befizetett síelésnek annyi.

Addig ügyeskedett, mígnem megjelent a szállodánk előtt (ott kellett ugyanis várnunk a Malév döntéséig) egy közel 2 méteres, majdnem 40 kg-os nyurga legény. Magyarul nem tudott egy kukkot sem, de románul egészen jól mutogatott. Kötött sapkája nagy körívet írt le a füle alatt, orra felett, szemét is épphogy látni lehetett. Motyogott valamit románul. Intenzíven mutogatott a száz éves taxijára. A szót, hogy Budapest értettük.

- Csak nem ezzel akar minket vinni haza a hóviharba? Este hét óra van.

Félreértést nem tűrő módon intett a csomagtartóra, s a csomagunkat már kezdte is bepakolni. Istenem, milyen jó is lenne az a propelleres szárnyas cső! Minden milyen relatív. Egyfolytában azon gondolkoztam, hogyan fér bele ez a pali, abba a Dáciába. Hosszú pipaszár lábai bele dugva a félmaroknyi fenekébe, jó magasan, mint a zsiráfnak billeg a feje, ott fenn majdnem az égben.

Amikor a motyogás végén szájából elhangzott a Budapest szó, kezdtem érezni a vesztem. Itt most Dacia hóviharutazás lesz.

- Ezzel az alig tíz éves Dacia taxival akar elvinni a hóviharban Budapestre?

Amikor felállt, fejét csak távcsővel láttam. Hogyan vezet ez a pasi ebben az autóban? Ha a hátsó ülésen ül, akkor is útban van a lábának a kormány.

Szigorúan mutogatott a taxijára. Közben dicsérte az autót. Jó ez, jó ez ne aggódjunk. Istenem hol van már a propelleres szárnyas cső? - elkezdtem visszasírni a repülőnek nevezett szerkezetet.

Beültem előre, Tamás hátulra, vezetőnk viszont elfoglalta az egész bal oldalt az első üléstől egészen a csomagtartóig. Még így is útban volt lábának a kormány, amit azonban ügyesen két láb közé kapott. A pedálokat ügyesen nyomogatta. Beszállni sem volt neki könnyű, de amikor ki akart jönni, akkor küzdött csak igazán. A kormánytól a tükörig, a pedáltól a kézifékig, minden útban volt neki.

- Hova megyünk?- mert nem igazán Budapest felé vette útját, miután nagy könyörgésre beültünk a „luxus” taxiba.

- Megyünk a reptérre, felveszünk még két embert. - következtettük a számunkra ismeretlen román nyelvből és a kézzel, lábbal mutogatásból.

- Hová?

- Majd összehúzom magam, mondta. 

Már kezdtünk mindent érteni. Kezdtünk mindent feladni. Tudják, a nagy könyvben minden meg van írva. Közben hallgattuk a híreket: A nagy hó miatt Ferihegy nem fogad, rengeteg a baleset. A hármas úton kamionok keresztben, a négyes úton több autó borult az árokba. A rendőrség helyszínel. A mentők lassabban érnek oda. Mi meg a nyurga legénnyel egy Dacia taxiban indulunk bele a hóviharba. Igazad van családom, nem vagyok normális. Lehet, hogy most megszabadultok tőlem.

- Hogy fér még ide be két ember? Netán a nyurga legény felül a napellenzőre? Végül is a lába még akkor is eléri a pedálokat. Vagy nyitható a tető és majd állva vezet Pestig?

Megúsztuk.  Rájöttek, vagy rövidebb sofőr vagy még egy taxi. Még egy taxi. Egész úton ők CB-ztek, mi meg cidriztünk. Oh, Istenem milyen jó lett volna az a propelleres szárnyas cső. Nem becsültem meg, pedig milyen jót aludtam rajta. Harckocsiztam, lövöldöztem álmomban, most meg cidrizhetek egész úton. Aludni nem merek, az tuti.

10 órát vezettek, néha cigiztek. Végig hazafelé a hóviharban több autót láttunk az árokban, mint az úton. Reggelre meghoztak épségben Pestre.

Rögtön visszafordultak. Vajon most hol vannak? Őket sem irigylem. Sok lusta magyar polgár tanulhatna, mások a kis pénzért mire képesek. A közel két méteres alig 40 kg-os fiú még csak 22 éves. Már oda vissza 20 órát vezet a hóviharban, hogy a betevő falatkája meglegyen. Köszönöm!

Újra itthon! Éljenek a parkolási ellenőrök! Éljen, hogy megint drágább utazni, parkolni, létezni. Még mindig jobb, újabb és újabb büntetést kitalálni, szuper végkielégítést összehozni, mint egész éjszaka a hóviharban vezetni. Mi mindenkinél különbek vagyunk! No és leleményesek. Vagy nem?

Kategóriák: Gondolatok

« Vissza