2012. október 4.
Taiwani utazás, 1. nap
- Ne vacakoljon, itt a jegyem, ott várnak engem.
- Engem meg a pilóta vár, hogy beszámoljak neki, hányan vannak a gépen.
- Ugye, most maga viccel. Az előttem lévő utast, akit beengedett, még meg tudom érinteni, ha kinyújtom a kezem.
- Maga csak ne nyújtogassa a kezét - sarkon fordult és otthagyott.
Ezt a Malév dolgozói soha nem tették volna meg. Élmény a Wizzairrel utazni! Még nagyobb élmény róla lemaradni. A frász kitör, ha csak őket választhatom. Most kitalálták, hogy csak a 30 l-es csomag ingyenes, a 60 literesért már fizetni kell. Közel 20 éve utazom ugyanazzal a kerekeken guruló kézitáskával. Öntsem most tele vízzel? Honnan a fenéből tudom, hány literes? Ok. Megmérem a méretét. Akkor kijön valamilyen térfogat. De majd kitalálják, hogy kilóg 3 dl, cipzár vagy a táska füle formájában.
Nem csak engem nem engedtek fel a gépre. Volt egy három és fél perces és egy négy perces áldozat is. Ők ráadásul nem magyarok voltak. Ott álltak, egy szót nem tudtak a mi nyelvükön. Egyet tudtak csak, hogy fogalmuk sincs, hogyan jutnak el Marosvásárhelyre.
- Sajnos, most nem hagyhatják el a biztonsági területet - közölte velünk egy gázmaszkba öltözött furcsaság - Bombariadó van.
Remek. Se ki, se fel, se be.
- A gépek felszállnak? - kérdeztem örömmel - hátha bombariadó után mégis csak felengednek a gépre.
- Nem, azok sem szállnak fel.
Egy órát voltunk benn, a gépek lenn. Az üvegen keresztül nézegettük a gépet, amiben a boldog, feljutott utasok izzadtak.
- Mondja, ha vége a bombariadónak, akkor sem szállhatunk fel? Úgyis ott áll a gépünk és üres a helyünk.
- Nem.
- Miért?
- Csak - volt az udvarias válasz.
Nehezen kivergődtünk az utcára. Mi lesz most? - Menjünk autóbusszal? Mentünk. Nagy élmény volt. Micsoda illatok egész úton? Felejthetetlen, mintha egy egész állatkert utazott volna velünk. Egyetlen öreg nénikéből jöttek a felejthetetlen illatok, de pechemre épp mellettem ült.
Reggel négyre odaértünk. Minden bánatomat elfelejtettem, amikor Gizi mosolyogva nyitott reggel ½ 5-kor ajtót. Gizi Erdély egyetlen, fehérasztal lovagrenddel bíró fogadósa, a “Gizicsárda” tulajdonosa.
- Megjöttem - mondtam neki bánatosan, de örömmel, hogy végre itt vagyok.
Sokszor laktam már nála. A világ egyik legjobb helye.
- Magáé az egyes szoba- mondta Gizi mosolyogva.
De jó lenne, ha ébredés után hajnalban én is tudnék mosolyogni - gondoltam magamban, miközben húztam a csíkot a szobába, mert már alig vártam, hogy benne legyek egy szagmentes kényelmes ágyban.
Másnap helyszíni szemle a gyárban. Nagyon szimpatikus a gyár tulajdonosa. Tárgyalás. Megbízás. Kezet rá. Egy gyár működését kell átalakítani alternatív energiára. Szép feladat, bár mindennap lenne egy ilyen. Inkább buszoznék, ha kell éjjel-nappal. Szag ide, szag oda, még az sem érdekelne. Jöhetne velem akár az egész élő orangután família.
Vissza Gizihez, ahol a világ legjobb húslevesét és rántott husiját lehet kapni. Riport Gizivel. Nem a szavak asszonya, nehéz volt rávenni, hogy a kamera elé üljön. Sikerült. Nézzék meg Önök is a vele készült riportot a www.youtube.com oldalon a thermokft csatornáján.
Sokat lehet tőle tanulni, például: - Adj egy ingyen mosolyt mindenkinek, s mosolygóssá válik az életed. Még azt is megkapod, amit előtte pénzért sem adtak volna neked.
Taiwani utazás, még mindig első nap:
Most a KLM géppel jöttem el Amszterdamba. A híres amszterdami lányokat csak gondolatban, felülről láttam, mert ahogy leszállt a gép, ránéztem az órámra és konstatáltam, hogy már 5 perce a másik gépen kellene ülnöm.
Rohanás. Mondanom sem kell, az amszterdami repülőtér ménkű nagy. Futás a reptér egyik sarkából a másikba. Még egy kilométer. Gyerünk, mert lemaradok. Még szerencse, hogy reggelente futok. Edzésben vagyok, talán elérem a taiwani gépet. Sőt azt is remélem, a pizsamám is jön valahol alattam egy folyosón, mert a kézitáskába már semmit sem merek beletenni, csak a számítógépem és a kamerámat.
Izzadok. Folyik rólam a víz. Megint vetkőzni kell. Vizsgálat. Csomagot le, cipőt le, az üvegkalitkába be. Fel a kezekkel. Mert itt már egy még inkább tüdőbaj vizsgáló, fene tudja, mibe kell beállni. Remélem, az izzadságcseppekre nem kezd el jelezni, mert akkor az egész stukker kereső röntgengép elkezd szirénázni.
Túl vagyok rajta. Beállok a sorba. Sok-sok aranyos vágott szemű mögé. Imádom őket. Kedvesek, udvariasak, szerények és veszélyesen okosak.
Sokszor voltam már Japánban, Kínában, de a taiwani emberek mindenek felett. Most harmadszor jövök ide. Az utamat egyszer én fizettem, de kétszer a taiwani kormány hívott meg. Minden van, amit szeretek. Kedves emberek, gyönyörű tájak, szinte minden, ami csúcstechnika, elektronika, napelem, szélkerék, s még minden olyan csoda is, amit el sem tudunk otthon képzelni. Szerintem sok mindenben több tíz évvel vannak Európa előtt. Itt gyártják az Apple termékeket is. Itt születnek a kis iPhonok, iPadok. Többszintes utak, biztonság, meseszép üzletek. 22 millió ember és legalább 30 millió robogó.
Szerencsés vagyok, mert a munkám miatt megismerhetek nagyon sok értékes embert, sok szép országot. Régen olyan sok munkám volt Budapesten, hogy már Érdre sem mentem munkát vállalni. Most otthon “Tündérországban” annyira tökéletes minden, annyira meg van már oldva minden, hogy nincs szükség sem mérnökre, sem orvosra. Így azután otthon az egyetem elvégzése után vagy éhen halunk vagy kujtorgunk a világban. Hát én inkább kujtorgok, és ha kell, a föld másik oldalán vállalok munkát a kis csapatomnak, ha már otthon sem a tudásunk, sem mi nem kellünk.
Varga Gábor pszichiáter mondta:
- Elmúlt az a világ, amikor minden évben nyugodtan alapozhatunk az egyenletes növekedésre és a békés, biztos munkára. Ma folyton változó és sajnos bizonytalan világban élünk, s ha valaki nem tud alkalmazkodni, a világgal együtt változni, elveszett. (lásd a riportfilmet, amit Varga Gábor pszichiáterrel készítettem a www.thermo.hu , Thermo TV oldalon.)
Megjött a kaja. Nagy kék dobozban gurítják a repülőgép folyosóján.
- Mit kér, halat vagy húst? - kérdezte a steward.
- Húst.
Körülöttem minden kis csucsu halat eszik. A jobb oldalamon egy indián ül. Csak a tollak hiányoznak a fejéből. De egyébként minden stimmel. Kicsi, fekete, copfos, rengeteg ránccal, gyanakvó szemekkel (csak a lovát hagyta otthon vagy a váróban, az indulási oldalon), kézzel-lábbal eszik. Persze halat majszol ő is.
Hát a hús, amit kaptam, mindenre hasonlít, csak húsra nem. Kis golyócskák. Darált hús lőszer formájában. Mellette lekváros vöröskáposzta. De már tudom, ez a bevezető. Ezekben az országokban mindenféle kaja van, amiről soha nem tudom, mit eszem. Lehet, hogy jobb is. Fogyok egy kicsit.
Japánban egyszer legalább fél óráig azt hittem, nagyon finomat ettem. Először vettem belőle 10 dekát. Megettem. Majd megint visszamentem, vettem belőle még 10 dekát. Ez sem volt elég. Vettem még 20 dekát. Alig győztem, úgy tömtem magamba.
- Tessék mondani, mi ez? - kérdeztem az eladótól, miután közel fél kilót berámoltam a gyomromba - nagyon finom, otthon is szeretnék csinálni.
- Cukrozott hangya - volt a válasz.
Hát nem tudom, merre ment gyorsabban az egész hangyaboly, ki vagy be? Talán ki. Azóta eszem ágában sincs ezen a környéken megkérdezni, mit ettem.
Kint ragyogó napsütés van, de a gépen belül elrendelték, hogy éjszaka van. Le kell húzni az ablakok árnyékolóját. Vacsi után megkezdődik a szenvedős alvás egy kisebb széken, mint ami annak idején a kis Polskiban volt. Próbálják ki egyszer Önök is, hogy ráülnek egy hokedlire és 12 órát gubbasztanak rajta, s közben kis lőszerszerű golyócskákat kapnak hús gyanánt, lekváros káposztával. Nahát, ilyen az utazás a nagyvilágba.
Megpróbálok aludni. Önöknek is jó éjszakát.
Kategóriák: Utazások