2009. október 12.
Vasárnap reggel van, Taipei borús párás reggelre ébredt, velem együtt
|
Otthon még alszanak, 6 órával vagyunk hátrébb.
Késő este, éjfél előtt pár perccel indulok haza. Próbáltam aludni, mert 18 órát kell repülnöm. Jobb, ha az ember kialudva indul neki egy ilyen hosszú repülő útnak. (18 órát kell ülni egy repülő székén, egy repülőszéken, ahol mindent lehet, csak aludni nem.)
Neki indultam hát megnézni a várost, az üzleteket. A sokkhatás csak ezután jött. Betévedtem egy áruházba, 4 emelet lefelé, 10 emelet felfelé. Mind tele áruval, emberrel, rengeteg fiatallal. Majd egy folyosó, ami átvezet egy másik ugyanilyen hatalmas bevásárló központba. Nincs vége. Közel 15 Westend és Mammut méretű épület összekötve folyosókkal, alagutakkal, s a fiatalok csak úgy hemzsegnek az üzletek között. Vásárolnak, jól érzik magukat, esznek, isznak, énekelnek, táncolnak, költik a pénzüket, amit hét közben megkerestek. Keményen dolgoznak, jól keresnek, sokat költenek. Hát nem ez a normális?
A fiamat először 12 éves korában küldtem ki egy másik 12 éves barátjával Japánba. Jöttek a levelek:
- Papa, miért nem mondtad meg, hogy utálsz engem?
- Papa, miért kellett nekem idejönni?
- Papa, miért csináltad ezt velem?
Nem értettem mi baja a gyereknek. Kouji, akihez a gyereket küldtem, nagyon jó barátom, három nagyon értelmes srác papája. Egy nagy japán cég főmérnöke.
Kiderült, Kouji kitalálta, hogy a két gyerek három hét alatt három különböző családnál kell éljen. Az első héten egy buddhista pap családjához kerültek. Hajnalban fel kellett kelniük és törökülésben meditálni azon, mit fognak csinálni reggeli után. Reggelit viszont csak akkor kaptak, ha meditálás után a tengerparton gyűjtöttek kagylót vagy csigát. Ha megdolgoztak a reggeliért, kaptak enni, ha nem, reggeli helyett elkezdhettek azon meditálni, mit csináljanak reggeli nélkül.
Egy hét alatt megtanították a két fiút, hogy ha megdolgoznak valamiért, megkapnak mindent. Ha nem, éhen halnak. Ezt nálunk is sokaknál be kellene vezetni, szöveggel ne lehessen annyi pénzt keresni. Legalább is ne többet annál, mint aki keményen megdolgozik érte. (Pár politikus nagy bajban lenne.)
Pár évvel ezelőtt titkárnőt kerestem. Fejembe vettem, hogy nekiindulok a budapesti bevásárlóközpontoknak és kiválasztom magamnak azt a lányt, aki vasárnap munka közben mosolyog. Lejártam a lábam, voltam szinte mindenhol. Egy srácot és egy lányt találtam az összes nyitva tartó bevásárló központban, akik kedvesek voltak, mosolyogtak és nem utáltak, mert vasárnap meg mertem kérdezni tőlük valamit. Mindketten több mint két éve dolgoznak a cégemnél. Ma is kedvesek, talán az elmúlt időszak legjobb ötlete volt a módszer, ahogy kiválasztottam őket.
Itt Taiwanon nagy bajban lennék. Fel kellene vennem pár ezer eladót, akik vasárnap is dolgoznak. Mindegyik mosolyog, mindenki kedves, mindenki a helyén van. Hogyan lehetne ezt elérni nálunk is?
Ha van ötlete, kérem, írja meg. Ígérem, ötletét közzéteszem.
(Lehet, hogy nem hat órával, hanem fényévnyivel vagyunk hátrébb?)
Kategóriák: Gondolatok