2009. december 3.
Wales, a fordított ország
|
Jól eltűntem, mi tagadás, de mostanában olyan sok munkám lett, magamat is alig találom meg.
Mikor is írtam utoljára? Amikor mentem munkát vállalni Angliába. Attilát is vittem magammal, lásson világot és fiatal kora ellenére mondhassa el magáról, már repülővel jár tervezői művezetésre.
Amikor életemben először ültem repülőn, egy percre sem hunytam le a szemem. Minden pillanatot élvezni akartam. Izgultam, szinte a pilóta helyett vezettem a gépet. Attila aludt, édesdeden aludt.
Talán azért, mert beindult nála egy védekező reflex? Olyan csúnya undok banyák voltak a stewardesek, hogy igazat adtam neki. Jobb egy British Airways repülőn aludni, mint ezeket a csúnya lányokat látni és undok felsőbbrendű vigyorukat fogadni. Nem kedvesek. Majdnem olyanok, mint a magyar eladók. Mosolyogni nem tudnak, szinte engedélyt kell kérnünk tőlük, hogy a gépen meghunyászkodhassunk.
Nagy durranással megérkeztünk. A csúnya banyákkal feltöltött szárnyas cső lehuppant a világ egyik legnagyobb repülőterére, Londonba. A fogadtatás hasonló, semmi mosoly, semmi olyan, amiért az ember megint arra vágyik, hogy ide jöhessen. Mindegy, itt vagyok, munkát vállalni jöttem és nem mosolyogni.
Kibéreltem egy autót. Ha lúd, legyen kövér, Mercedest. Minden össze volt benne keverve. A kormány jobb oldalon, a sebességváltó a balkezemnél, szerencsére az index és az ablaktörlő kapcsolója a megszokott helyen. Irány az út másik oldalán. Próbálják ki egyszer, milyen a másik oldalon menni, miközben minden a kocsiban máshol van. Jobbra nagy ívben, balra kis ívben és így tovább, s minden őrült a másik oldalon megy. Nahát, az első két nap, bár már vezettem a jobb oldalon, nem volt valami nagy élvezet. Szerencsére csak egyszer mentem mindenkivel szembe, de akkor egy nagyon nagy reflektoros autó döbbentett rá arra, hogy ő jön a jó oldalon. Hirtelen visszaugrottam a jobb sávba, de ekkor a mögöttem lévő nagy dudálásba kezdett. Szemből nagy dudálós, nagy reflektoros autó, hátulról meg csak dudál, dudál. Megúsztam. Nem mentem neki senkinek. Nem én tehettem róla.
Irány Wales, ami Londontól pár száz kilométerre van nyugatra. Vagyis pár száz mérföldre, mert bizony ám, nem mindegy. Hagyján, hogy mérföld, de ráadásul szárazföldi mérföld, mert a tengeri mérföld még csak véletlenül sem annyi, mint a szárazföldi.
Egyik körforgalom után a másik, s mindent fordítva kell csinálni. Adrenalin szintem az egekben, s a java még hátra van. Ahogy beértünk Walesbe, az utcák, vagyis inkább utcácskák leszűkültek a felére. Ez még mind semmi, a baloldalon, szinte mindenhol 2 m magas kőfalkerítés (hogy az állatok ne jöjjenek ki a mezőről az útra). (Lehet, hogy Magyarországon is ilyen magas, kőfalkerítést kellene emelni, hogy az a sok agresszív állat ne tudjon az utakra jönni?) A baloldali tükör állandóan 2-4 cm-re volt ezektől az átok kőkerítésektől. Nem csak rövid szakaszokon. Nem, végig az ország egész területén. Mondanom sem kell, a gyomrom folyton hol volt. Minden egyes kilométer után hálás voltam a mindenhatónak, hogy a tükröm még megvan. Mert ebben a fordított világban, tükör nélkül nem lenne semmi vezetni.
Megérkeztem Aberystwyth-be, ahol egy angol milliomosnak kell egy luxus házba, komplett szinte nullaenergiás házat tervezni. Napelem, szélkerék, ami áramot termel, földenergia hasznosítás, amivel a fűtési-, hűtési költségeket minimalizálni lehet. Mellesleg azóta már meg is terveztük (Attilát Csipkerózsika álmából még időben felébresztettem), a tervezési díjat minden további nélkül meg is kaptuk, sőt már el is költöttük. 82%-át már be is fizettük a jól működő magyar költségvetésbe. Remélem, szép új repülőt tud venni rajta valamelyik polgármester., bár a tervezési dij, amit kaptunk, a légcsavar egyik csavarjára sem lenne elég. Mégis többet kaptunk, mint amit itthon bárki is ad nekünk. Nálunk ugyanis a tudás nincs megfizetve, talán ezt tudja Ön is. A tudásnak nálunk nincs értéke. Ugyanis itthon csak az okos politikusok vannak jól megfizetve.
Időutazás Taiwan és Anglia között. Taiwan kétszáz évvel van előttünk, Anglia száz évvel van mögöttünk az épületek körüli technikai megoldásokat tekintve. Miért veszítünk el mégis mindent, minden percben? Sokat gondolkoztam ezen. Rájöttem. A következő írásomban elárulom Önöknek is.
Kategóriák: Gondolatok