2015. május 14.
Zöld megoldás a klímában, remélem nem lesz háború….
|
Még egy hét sem telt el, a moszkvai utazásom után, indulnom kell egy meghívásra Svédországba. A svédországi vendéglátóm még kiutazás előtt kérte tőlem az összes adatomat. Születési idő, útlevél szám, anyja neve, voltam-e büntetve, stb. Nem igazán értettem minek ez neki, dehát megadtam. Végül is nem titok.
Megérkeztem Stockholmba a WizzAir géppel. Mondanom sem kell, kedvenc légi járatom Stockholmtól közel 80 km-re száll le. A reklámfogásként hirdetett repülőjegy ára rendkívül olcsó. A mézes madzag működik, de mire az ember beér a városba, taxival együtt többe kerül az utazás, mintha egy full szervizes, nem fapados géppel mennénk. Most azonban egy szavam sem lehet, mert a vendéglátóm fizette a szállodát és repülőjegyet is.
Taxira sem kellett költenem, mert a vendéglátó cég egyik legkedvesebb tagja várt a reptéren. Goran egyetemi tanár, a legkisebb Hyundai-jal jött. Úgy látszik, Svédországban sem az egyetemi tanárok keresnek a legtöbbet.
Az első perctől kezdve úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Még rövidnek is tűnt az autópályán eltöltött 80 km, úgy belejöttünk a beszélgetésbe. Kiderült, hogy kísértetiesen ugyanolyan életet élünk. Neki is a fizika volt mindig a kedvenc tantárgya, fiatal korában Kaliforniában élt, dolgozott Tokióban az egyetemen, egyetemi tanárként alternatív energiát tanít a svéd egyetemen, két gyereke van, a lánya az idősebb. Hobbyja a munkája. Szóval kísértetiesen párhuzamos életet élünk.
Mindegy, milyen nyelven beszélünk, honnan származunk, emberek vagyunk, s nem sok kell ahhoz, hogy szeretetben, békében éljünk. De ez nem mindenkinek megy.
Angol és skót barátaimmal együtt zsúfolt napok, rengeteg program várt rám Stockholmban. Ők már a szállodában voltak, mire mi Gorannal odaértünk. Este ünnepi vacsora egy hangulatos, sziklába vájt étteremben. Másnap, a bőséges reggeli után, délután háromig oktatás. Utána egy telefonközpont megtekintése, ahol a szerver szobák számítógépeit már alternatív energiával hűtik.
A második nap is hasonlóan telt, de egy még nagyobb - talán a Telecom legnagyobb rendszeréhez hasonló - épület nagyságrendekkel korszerűbb, alternatív energiával működő hűtési rendszerét mutatták meg.
Harmadik nap: bőséges reggeli, oktatás, ebéd, majd délután életem talán legérdekesebb és legizgalmasabb helyére vittek. Sokszor volt olyan érzésem, hogy innen többet ki sem engednek. Ebéd után beültünk a kocsiba, majd sziklafalak között haladva, Stockholm közepén megálltunk egy karnyi vastagságú, motoros rácsos kapu előtt. Automatikusan vettem elő a fényképezőgépem, s lefényképeztem a monstrum kaput.
- Azonnal tedd el a fényképezőgéped, itt nem szabad fényképezni - szólt rám Goran.
Gyanús is volt minden, mert a hatalmas kapu körül rengeteg kamera volt, nem is akármekkorák. Rögtön eltettem a fényképezőgépemet. A motorok elindultak, nyílt a kapu. Jött egy következő hatalmas, még erősebb vasrácsos kapu, ami nem nyílt ki, de közben a mögöttünk lévő kapu már bezárult. Ott voltunk két őrületesen erős vasrács között. Se előre, se hátra, hatalmas kamerák között, amik mind minket néztek.
- Hú, de borzasztó lehet, amikor a Sing Sing börtönbe a későbbiekben hosszú távon bennlakó így érkezik meg a vasrácsok közé. Ki már nem, csak be, s ki tudja, mikor ki? Remélem, megúszom azt a fényképezést, amit még a kapu előtt csináltam, s kijutok egyszer innen - gondoltam.
Mellesleg még mindig nem tudtam, hová is jöttünk. Kezdtem aggódni, miért is kellettek az adataim. Lehet, hogy régebben valamit rossz fát tettem a tűzre, s most jött el a büntetésem? Nagyon reméltem, hogy megúszom ezt is. Minden átfutott az agyamon, mi lesz, ha itt kell töltenem hátralevő napjaimat. Bár már négy börtönbe terveztem fűtést, hűtést, de ott biztos voltam benne, ha nem rontok el semmit, időben kimehetek.
Miért is hívtak engem ide? Azért, hogy nézzem meg a világ egyik legkorszerűbb “zöld”, alternatív energiával működő hűtési rendszerét, amivel Svédországban adatbankokat, telefonközpontokat, szerver központokat hűtenek. Mit keresünk akkor két vasrács és egy csomó vizslató kamera között?
Az első két napon több hatalmas telefonközpontot mutattak meg, ahol a hagyományostól eltérő, 60-80%-kal kevesebb energiával működő rendszereket láthattam. Zseniális ötletek, zseniális berendezések. Nekünk vajon ezek miért nem jutnak eszünkbe? Miért hűtjük sok pénzért, hagyományos, ósdi berendezésekkel, sok-sok pénz kidobása mellett a számítógép termeket? Nagyon hálás voltam a vendéglátóimnak, hogy megint egy új, zseniális technológiát tanulhattam tőlük, de mit jelent a harmadik napon a börtönbe történő beszállításom? Megmutatták, s ha már mindent tudok, jobb, ha becsuknak ide?
Kinyílt a második rács. Meglehetősen meredek, de nagyon széles, sziklába vágott úton haladtunk lefelé a kamerák között. Nem akármilyen keskeny út volt a sziklákba vájva, két hatalmas kamion egymással szemben simán elfért volna a meredek, sötét úton, ami 30 méterrel vezetett a tengerszint alá.
Vendéglátóm mosolyogva figyelte a hatást. Belőlem már minden kiszállt, s nem sok kellett ahhoz, hogy a gatyám tele legyen vele.
Megérkezünk egy újabb vasrács elé, ahol kocsival már nem lehetett tovább menni. Ki kellett szállnunk az autóból, amit a sziklába vájt, erre kijelölt helyen, két kamera között kellett hagyni. Innen már csak gyalog lehetett tovább menni. A repülőtérihez hasonló vizsgáló kapun kellett keresztül mennünk azzal a különbséggel, hogy előttem, mögöttem közben bezárult a vasrács, s az egy négyzetméteres területet akkor hagyhattam el, ha a millió infra- és egyéb, fogalmam sincs milyen kamera csontig átvilágított.
- Kijutok valaha innen? Minek vagyok én itt? Rám jött a menekülhetnék, de a sok vasrács után már nem volt más hátra, mint előre a sötétbe.
Méteres csövek, kamerák, infralámpák, hatalmas vasajtók, irgalmatlan zárszerkezetek, biztonsági rendszerek, kábelek, riasztórendszerek, kamerák között mentünk a sziklába vájt termekben egyre és egyre beljebb.
- Elő ne vedd a kamerád - szólt rám Goran - mert egyikünk sem megy ki soha innen.
Érezte, hogy viszket a tenyerem, s nagyon fényképeznék, mert ilyet még csak a filmekben, vagy még ott sem láttam. Kiderült, hogy ahová bevittek, az nem más, mint a svéd kormány óvóhelye, ahol egy esetleges nukleáris támadást is túl tudnak élni. Itt is a rendszer számítógép termeit mutatták meg, ahol a szabadalmuk szerinti geotermikus energiát hasznosító hűtési rendszer működik. A rendszer zseniális, remélem, nálunk is sikerül majd elterjeszteni.
Miközben a város nagyságú bunker rendszerből rácsról rácsra a felszínre jöttünk, végig szaladt az agyamon, hogy egy hete még a nagy ünnepség előtti masírozást tanuló katonák között Moszkvában voltam, most meg a svéd kormány bunkerjében vagyok.
Ahogy a híreket olvasom, Norvégia légterét rendre megsértik orosz, nukleáris fegyvereket is szállítani tudó repülőgépek, amiért a norvégok belefogtak - sok-sok pénzt elköltése mellett - a védelmi rendszerük kiépítésébe. A svédek meg sziklába fúrják magukat, hátha ott pár hónappal túlélnek egy nukleáris támadást.
Miért nem férnek az emberek a bőrükbe? Mindenkinek csak egy élete van, s annyi szép hely és dolog van a világon.
Ja, és majdnem elfelejtettem. Svédországban a „databankok”, telefonközpontok, speciális szerver központok rendkívül energiatakarékos hűtési rendszerét mutatták meg, amit majd itthon is terjeszthetünk, szakembereknek bemutathatunk.
Kategóriák: Energia megtakarítás, Utazások